T A R A R T I S T

Az absztrakt művészet a dolgok vizuális átírása, a témák szubsztanciájának megkeresése, egy párhuzamos vizuális világegyetem, melyet az alkotók teremtenek és mindig új, soha nemvolt látványokkal egészítenek ki. Főszereplői és építő elemei a színek, a festékek, a vonalak és alakzatok, vagy maguk az üres vagy tele vásznak, melyeknek önálló élete, evolúciója van, és néha még csak nyomokban sincs kapcsolatuk a jól megszokott valóságos háromdimenziós világunkkal, de hát nincs is rá szükségük, csodálatosan önálló életet tudnak élni így együtt a képeken, nekünk kell felnőni hozzájuk.

A művészettörténészek biztosan árnyaltabban látják a helyzetet, én az egyszerűség kedvéért két fő stíluskategóriát állapítottam meg magamnak. Az egyik a nonfiguratív, amikor nem valóságos, a természetben nem létező, vagy úgy nem létező dolgokat, formákat, fogalmakat ábrázolok, a másik egyszerűen csak az absztrakt, amikor a valóság valódi dolgait, több-kevesebb átírással, elvonatkoztatással, de eredetét tekintve felismerhetően, netán figurálisan ábrázolom. Gondoljunk az ikonokra, bizonyos értelemben azok is absztraktok. Aztán mostanában divat egy kissé keverni a festészeti kifejezésmódokat is, hogy a vizuálisan kevésbé művelt, de lelkes közönségnek is nyújtsunk valami eladhatót, valami megszokottan felismerhetőt és érezzék a ráismerés örömét, hogy lám, értik ám ők is a modern festészetet. Meg aztán ne mondják, hogy ez a művész csak csupa érthetetlen ákombákomot pingált.

Nyomatékosan felhívom azonban a figyelmet, hogy itt kizárólag, fontos tartalmi és fejlett képi mondanivalóval rendelkező alkotásokról, és nem, némely kereskedőnél lelhető, kizárólag üzleti céllal festett, hegyekben álló giccs tájképekről, csendéletekről, figurális torz szüleményekről beszélek. Ezekről ordít a sematikusság, többnyire a rajztudás hiánya, kizárólag egy-két semmitmondó motívumra, vagy gyermeteg tájképre korlátozódik a létrehozójának tehetsége. Aztán néha becsúszik néhány rejtet gyöngyszem, talán néhány jó kezű, tanult alkotó szeretne így megélni, hogy „profi giccseket „ fest. Sajnos a tartalmas, művészi alkotásoknak még nincs igazi hozzáértő piaca, ami van az is erősen kasztosodik, és manapság az emberek többsége, nem érték, hanem ár alapján vásárol. Ez abban az értelemben is igaz, hogy ami nagyon drága az tutira menő. A másik véglet a nyomott ár, előnyben a bóvli! Több galériástól is hallom, hogy olyan képeket tud jobban eladni melyeken jól felismerhető, úgymond realista elemek vannak. Ez a tény aztán kommercializálja a művészek egy jelentős részét, hisz megpróbálnak a piacból megélni és olyan „eladhatókat” alkotni, és megszületik a kiméra, a naturálabsztrakt. A keresletnek és közízlésnek való kényszerű alkotói megfelelés persze nem új jelenség, hisz a reneszánsz vagy a barokk nagy mesterei sem hagyhatták figyelmen kívül a mecénások igényeit és ízlését, ha meg akartak élni. Szerencséjük volt, ha megbízójuk művelt, új dolgokra és szépségre is nyitott, de leginkább bőkezü személyiség volt.

Nem egészen értek egyet azokkal a szakírókkal és művészettörténészekkel sem akik csak a kereskedelmi igényeket is figyelmen kívül hagyó teljesen tiszta forrásból születő, úgymond eredeti, autochton, alkotásokat tekintik művészetnek, kifejezésre alkalmasnak és értékelésre méltónak. Szerintem ezt is azt is lehet profi vagy dilettáns módon művelni, legfeljebb ez utóbbit naiv művészetnek is nevezhetjük. Megértem a hivatásos műítészeket részben abban a törekvésükben, hogy védik a „magas” művészeteket, de sok, ma bálványozott alkotó volt a saját korában mellőzött, pária.